Mesélő képek

Háromszor is megigazította a loknis szőke babáját, mire az, végre hajlandó volt a székben maradni.
- Ejnye, nem szereted a kávét? Majd te iszol mást - békélt meg a kislány.
Kiosztotta, az apró csészéket, gondosan aljat tett mindegyiknek, és a kicsi kancsóból, képzeletbeli kávét töltött minden vendégének.
- Cukort? Tejszínt? Vegyetek csak nyugodtan, meg kekszet is!
Ő is belekortyolt a saját csészéjébe, aztán megtörölgette a szája szélét a zsebkendőjével.
- Isteni ez a kávé, igaz lányok? Ezért érdemes felkelni.


- Te is kérsz kávét?
- Én? - lepődött meg.
- Igen. Elég nagy vagy már hozzá - mondta az idős hölgy. – Ebben a korban, már én is kávéztam.
- Kérek – Milyen régen várt erre. A kávézás, az annyira felnőttes dolog, sokszor elképzelte magát fiatal nőként, kávét szürcsölgetve a többi felnőttel. És most együtt kávézik a nagyival.
Beleivott a bögrébe. A fekete folyadék a cukor ellenére is kesernyés ízű volt.
- Na, hogy ízlik?
- Finom - nem volt túl meggyőző. De azért itta. Mintha ettől válna felnőtté.
- Miért van az, hogy a németek balra keverik, az angolok jobbra a kávét? – pajkos mosoly ült ki a ráncos arcra.
- Nem tudom - válaszolt, némi gondolkodás után.
- Hát, hogy feloldódjon a cukor!
Nevettek. És ő arra gondolt, igen, felnőtt lett.

- Szia! Nem gond, ha ideülök, sehol nincs már hely? – körbemutatott a szabad kezével, ezzel is alátámasztva állítását: a kávézó zsúfolásig megtelt.
- Helló! - nézett fel a könyvéből. Tekintete akaratlanul is követte a férfi kézmozdulatát, és végigpásztázott a helységen. – Persze, ülj csak le!
A jóképű férfi letette a forró csészét az asztalra, majd kezet nyújtott - Nagy Péter vagyok!
- Kovács Andrea – viszonozta a gesztust.
Órákig beszélgettek a kávézóban, vendégek jöttek-mentek, ők belefeledkeztek a társalgásba, csak a pincér zavarta meg őket időnként, amikor az újabb kávékat szolgálta fel. Már sötétedett, amikor indulni készültek és rendezték a számlát.
Az öreg pincér figyelemmel kísérte a pár távozását.
- Hej, de szép dolog a szerelem! – széles mosollyal az ajkán, felkapta a tálcát, és folytatta a munkát.


- Andi! Kész vagy már? - türelmetlenkedett.
- Igen, mindjárt megyek! - kiabált ki a fürdőből.
Semmi kedve nem volt semmihez. Álmosnak érezte magát és fázott, egyetlen vágya egy hatalmas bögre kávé volt. Az sem lett volna baj, ha vödör. Megtörölte a kezét, és a férje után indult. A hallban, nem találtak senkit.
- Meghalok egy kávéért! – nyűglődött.
- Kerítsük elő a recepcióst – javasolta Péter.
Ki sem mondta, ott termett, az alacsony, bajszos, sötét férfi.
- Buon giorno! – köszöntötte a párocskát lelkesen.
Mivel az angol nem tartozott a portás erősségei közé, kézzel-lábbal és igen csekély olasz szókincsükkel, próbáltak kávéhoz jutni. Nem jártak sikerrel, a portás nem engedett abból, hogy majd reggeli időben, túl korán van, még nincs kávé. Péter indulni akart.
- Nem megyek sehova, nekem kávé kell, és nem hiszem el, hogy nem tudnak adni, ha máshogy nem a bárból, elvégre olaszok vagy mi! – mérgelődött Andrea.
- Ne csináld már! Majd menet közben veszünk, ha látunk, de menjünk már, mert mindjárt napfelkelte, és látni akarom! – egyre ingerültebb volt.
- Ja, csak ne feledd el, padlón a vérnyomásom, és hajnalban keltünk, és ha nem iszom kávét rövid időn belül, annyi a napomnak! – vágott vissza.
A férj elindult, felesége pedig duzzogva követte. Már szédült, és zsibbadtak a végtagjai, utálta ezt az érzést, nem kell sok idő és jön az elviselhetetlen fejfájás, amit semmi nem mulaszt el.
Cortina utcái, egy szellem város látványát nyújtották. Sehol egy ember, rajtuk kívül. Minden üzlet zárva, néma csend uralta az egész városkát.
Elhaladtak két reggeliző hely előtt is, de zárva voltak. Nyitás fél nyolckor. A kis templom órája pedig még csak hat órát mutatott. Te jó ég! - gondolta magában, kizárt, hogy kibírja addig, a fájdalom már befészkelte magát.
- Andi siess már! - kiabált a férje. – Ebben a tempóban, soha nem érünk fel!
Megfordult vele a világ, érezte, vagy leül, vagy elájul. Mély levegőket vett, és próbált erőt venni magán.
- Andi! – szólította újra a férje idegesen. – Mi lesz már?
- Figyelj! Menj egyedül! Én megvárom, hogy kinyissanak. Nem vagyok jól.
- Jó, a szállodában találkozunk – mondta durcásan, és sértődötten otthagyta a nőt.
Megbánta, hogy felkelt ma reggel. Azt is megbánta, hogy ideutaztak. Soha nem is szerette a hegyeket, főleg nem ilyen hidegben. Megbánta a házasságát is, az életét. Annyira sajnálta magát, hogy zokogásban tört ki. Egy női hang riasztotta fel.
- What’s wrong? Signora?
Letörölte a könnyeit, kifújta az orrát, és megnyugtatta a kedves nőt, hogy jól van.
Kellemetlenül érezte magát, azt hitte nincs szemtanúja az önsajnálatának. Alig telt el pár perc, mióta magára maradt a téren. De az idegen nem hagyta annyiban.
- Andiamo! – mondta határozottan, karonfogva a szomorú nőt.
Kinyitotta a kávézót, bevezette Andreát, és leültette a pulthoz. Miközben az olasz nő kávét főzött, végig magyarázott, és bárAndrea nem értett belőle semmit, mégis nyugtatóan hatott rá. Pillanatok alatt ott gőzölgött előtte a latte macchiato. Isteni illata volt, két kézzel megfogta és beszívta, mintha örökre meg akarná őrizni.
A vendéglátó is leült mellé a pulthoz, a saját lattéjával. Vigasztalóan megsimogatta Andi hátát, és azt mondta: - La vita é bella signora!
Összemosolyogtak. És nem számított már semmi, csak a krémes tejeskávé, ami a lelkét is felmelegítette.

Szerette ezt a kávézót. Sokat jártak ide korábban. A plázákért nem rajongott, a természetes fény hiánya, a zsongó monoton hangzavar és a lökdösődő tömeg, nem tette vonzóvá ezeket, a helyeket. Mégis innen a kávézóból, más volt. Mintha sötét ablakból leskelődne az emberek után. Hosszasan iszogatta tejeskávéját, amit itt igen jól készítettek, ez is közrejátszott abban, hogy megkedvelte a helyet, és kívülállóként figyelte az áramló tömeget.
Most nem volt annyira kellemes itt. A hely nem változott, de Andrea igen. Ahogy elmerengett befutott Péter is, a pultnál rendelt valamit, majd leült az asztalhoz. Eszébe jutott első találkozásuk, a zsúfolt belvárosi kávézóban. Péter igen jól festett, elbűvölte őt huncut sötét szemével. Most szomorú és fáradt volt a szempár. Péter látványosan fogyott, nem volt jó bőrben, a válás megviselte. Andi sem volt legjobb formájában, de őt éltette a szabadságvágy, az új élet, az újrakezdés. Nem sokat beszéltek.
- Akkor megfelelőnek találod a megegyezést? – kérdezte tárgyilagosan a nő.
- Azt igen, azt leszámítva, hogy a válást nem találom annak – mondta keserűen. - Miért nem akarsz még esélyt adni? Elfelejted mit esküdtünk egymásnak? – támadott feleségére.
- Ne kezd ezt megint! Sok esélyed volt, eljátszottad. Nem hibáztatlak, nem szeretnék haragban elválni, de vége – végig higgadt maradt.
- Jól van – törődött bele a férfi. – De tudd, ha meggondolod, tudod, hol találsz. Hol kell aláírni?
Elintézték a hivatalos részt, megitták a kávéjukat, majd kézfogással búcsúztak egymástól.
- Vigyázz magadra Andi!
- Te is. És légy boldog!


Viszonylag korán kelt. Már négy napja volt Jesoloban, és már kialakult a napirendje. Először nyaralt itt, nagyon megtetszett neki a hely, és ez még belefért anyagilag. A válás után, csökkenteni kellett a kiadásait.
Felkapott magára valami könnyűt, napszemüveg, és irány a part. A nap már felkelt, de még nem égetett, és a reggeli szellő, kellemesen simogatta az arcát. A napágyak szép sorban feküdtek egymás mellett összecsukva, az ernyők lehajtva, sehol egy strandoló, még pihent a part. A sétálón is csak kocogókkal futott össze, vagy helyiekkel, akik dolgukra igyekeztek. Rövid sétára volt a büfé a szállodától. Ez volt az egyetlen, ami korán nyitott. A tulajdonos már felismerte. A vendéglátósoknak jó a memóriájuk, a visszatérő vendéget megjegyzik, és előre tudják, mit kér.
- Bon giorno! Un latte macchiato e una crema! – mire kimondta, a fiatal srác, már a pultra helyezte a tálcát, mosolyogva.
- Bongiorno Signora! - felelt vigyorogva.
Leült a szokásos asztalhoz. Innen jól látta a sétálókat is, és a tengert is. Hátradőlt a karos székben, hagyta, hogy a szél kényeztesse, élvezte a szabadságot. Lassan kortyolgatva tejeskávéját, gondolkodott az élet nagy és apró dolgain. Életében először volt egyedül, mégsem magányosan. Boldogság járta át a testét, felszabadult a lelke. Készen állt a holnapra.


- Halló! Hallasz engem?
- Igen, bár szakadozik. Nincs térerő?
- Nem tudom. London néha megtréfál.
- Na, és milyen? Hogy tetszik?
- Esik. Megint. Itt minden nap esik, de ezek az emberek annyira pozitívak. Tanulhatnánk tőlük.
- Meghiszem azt. Mesélj, mi jót csinált az én legjobb barátnőm?
- Rossz kislány voltam, és nem tudtam ellenállni a boltoknak. Elképesztő micsoda holmik vannak, baromi olcsón. Itt kéne bevásárolni!
- Andi, ne csigázz! Miket vettél?
- Majd meglátod! Neked is készülök ám meglepivel! Tudod Réka, mert te megérdemled! A munka előbb befejeződött, volt időm mászkálni.
- Előre is köszi! – kacarászott a vonal másik végén, a barátnő.
- Szóval minden szuper?
- Ühüm. Minden. Leszámítva a kávét. Itt nem lehet normális kávét inni, valami vizes löttyöt adnak helyette.
- Ajaj! És hogy bírod a kávéhiányt?
- Egész jól, találtam egy helyet, ahol viszonylag iható, azon kívül meg energiaital. Remélem a bor jobb, ma lesz is alkalmam tesztelni.
- Hova mész?
- Elmegyünk páran a cégtől pubozni. Remélem jó lesz.
- Laci a sármos kolléga is ott lesz?
- Jaj menj már! Gondolom ott lesz ő is.
- Ne tiltakozz! Tetszik neked, te is neki, elég egyértelmű, küldd csak a jeleket, vagy támadd le!
- Bolond vagy! Váltsunk témát, kijössz elém a reptérre?
- Mikor érkezel?
- Holnap este.
- Oké, kimegyek.
- Nálam is aludhatnál. Átpletykáljuk az éjszakát.
- Klassz ötlet. Írd meg sms-ben, hánykor száll le!
- Oké, meglesz! Na megyek készülődni. Légy jó!
- Mint mindig. És jó mulatást!
- Szia!
- Pusz!


A képernyőn még nem volt kapuszám a járatához, úgy döntött szétnéz az üzletekben. Hosszú repülőút várt még rá, de már most fáradtnak érezte magát. Legalább aludni fog. Nem szerette a hosszú repülőutakat, untatták. Ő nem az a mászkálós utas volt, türelmesen ücsörgött a helyén, nem szerette zavarni utastársait. Semmi érdekeset nem talált az üzletben, aztán eszébe jutott, hogy kávét vesz. Ki tudja San Jóséban mi a helyzet ezen a téren, okosabb, ha vesz egy dobozzal, amíg Európában van. Mindenféle kávé volt a polcon, legjobban a kávéfilter lepte meg. Pont olyan, mint egy teafilter. Ezt választotta. Elég a forró víz és kész is a kávé, mégsem instant, azt ő nem szerette.
Másnap reggel már San Franciscóban ébredt, szerelme lakásán.
- Jó reggelt Édes! – köszöntötte a férfi.
- Jó reggelt! - felelte ásítozva.
- Itt van a kávé az én szépséges egyetlenemnek, pont úgy, ahogy szereted.
Andrea beleivott a tejeskávéba, és meglepődve nézett a félmeztelen férfira.
- Te jó ég Laci! Ez isteni! Hogy csináltad?
- Nem nézted ki belőlem mi? – nevetett. - Alábecsülsz Édes.
- Dehogy! Csak nem gondoltam volna, hogy itt lehet ilyen kávét kapni – mentegetőzött.
- Az én drágámnak mindent – jelentette ki. – Online rendeltem a kávégépet is, és a kávét is. Nem nagy varázslat.
- De az!
Laci is visszamászott az ágyba, odabújt Andihoz, és békésen beszélgettek, egymást simogatva.


- Mami! Játszol velem?
- Mit szeretnél játszani kicsim?
- Én leszek a pincér, és te jössz hozzám!
- Rendben van. Ezt a levelet még elküldöm, utána játszunk.
- Addig megcsinálom az éttermet jó?
- Jó.
Befejezte a levelet, kiment az előszobába, és előkeresett a szekrényből egy kalapot. Azt felvette, majd elváltoztatott hangon, megszólalt:
- Jó napot kívánok! Van itt szabad asztal?
- Igen, tessék csak ideülni.
A pici lány élvezte a játékot az anyjával. Még óvódás korban járt, két kis copfocskával, hiányos fogsorral, nem hasonlított egy pincérre, de kétségtelenül, jól játszotta szerepét.
- Mit hozhatok magának?
- Nos, azt hiszem egy kávét kérnék, tejjel.
- Úgy, ahogy apa készíti?
- Igen, úgy nagyon jó lesz.
A kis kancsó megdőlt a kislány kezében, és már nyújtotta is az üres csészét anyukájának. Ő beleivott, és hosszasan ízlelgette, mielőtt lenyelte volna.
- Kisasszony, ez életem legjobb kávéja – jelentette ki elégedetten.
- Jaj anyu, nincs is benne semmi! – kacagott a kislány.
- Dehogy nincs! Benne van a szereteted kicsim.
Ölbe vette az apró gyereket, és elárasztotta anyai csókokkal.


- Hol van már ez a lányka? – aggodalmaskodott az öregúr.
- Ne nyugtalankodj már! Itt lesz hamarosan – csitította az öregasszony.
Feltett egy kávét. Éppen megtelt a kancsó, amikor csöngettek. Az öreg engedte be a kipirosodott arcú lánykát.
- Nem kérsz egy meleg kakaót? – kérdezte a nagyapa.
- Kakaót? Dehogy! Kávét! Nagylány már.
- Kávét? Nem korai az még?
- Miről beszélsz öreg? Már van személyi igazolványa. Lassan kész felnőtt nő lesz.
- Te tudod Édes – nevetett Laci papa, és bevonult a nappaliba.
Unokájuk szótlanul figyelte őket, gondolatai elkalandoztak. Arra gondolt, milyen régi vágya, hogy kávézhasson, és mégis milyen váratlanul érte a lehetőség. Nagyi letette a kávét, és együtt kezdték inni.
- Na milyen?
- Jó – válaszolt, fancsali képpel.
Nagyi gondolatai elkalandoztak, a régmúltba, az első kávéjához.
- Te Zita, mit gondolsz, miért keverik az angolok balra, a németek meg jobbra a kávét?
- Nem tudom.
- Hát, hogy felolvadjon a cukor.
- Jaj, nagyi! – legyintett elnézően.
Milyen szép is az élet. Sok jó és rossz jutott ki, de szerencsére több volt a jó emlék. Hm, igaza volt az olasz nőnek: La vita e bella! Az élet szép. Főleg egy finom meleg bögre kávé társaságában.

Amolyan igazi februári este volt. Hó már csak kis foltokban, itt-ott, de a hideg, még azt jelezte, a tél uralkodik. A szél időnként erőre kapott, és a sarkon tébláboló lány, hosszú fekete bőrkabátját, szétnyitotta, bepillantást engedve, a lány testéhez szorosan simuló, rövid fekete lakkruhára, melyen megcsillantak az utca sárga fényei. Fel alá mászkált, tűsarkú csizmájában, közben a gondosan becsavart hosszú haját igazgatta, amit szüntelenül a hibátlanul kisminkelt arcába fújt szél, és ajkait csiklandozva, beleragadt a vörös szájfénybe.

A járókelők, hol megvető pillantásokkal becsmérelték, hol elismerővel jutalmazták. Már nem volt biztos benne, hogy ez jó ötlet. Talán csak kevésbé forgalmas helyet, kellett volna választani. Mindegy már. Kibírja és végigcsinálja. Felemelt fejjel igyekezett nem tudomást venni a környezetéről, igaz ez nem volt egyszerű feladat.

 A forgalmi szabályokkal nem törődve, egy Suzuki húzódott le az út szélére, és a lehúzott ablakon át, egy fiatal suhanc kiáltott ki, kaján vigyorral a képén.

- Hello Cica! Elvihetünk?- a kérdést, harsány üdvrivalgás kísérte, az autó többi, hasonló kaliberű utasától.

- Nem, kösz. - felelte flegmán.

- Mi a baj Cica? Tán nem vagyunk elég jók neked? Van ám itt lóvé...

Hatalmas nevetés tört ki a kocsiban.

- Nézd, én itt várok valakire. Kopjatok le!- szólt oda ingerülten, majd elsétált.

- Jól van Cica, ezer csajt megkapunk, nem kell úgy odáig lenni! Igaz fiúk?

Hangos helyeslés közepette, gázt adtak és eltűntek a következő kereszteződésben.

Nem tudta mit érezzen. Egyrészt hízelgő is volt, másrészt megalázó is. Vajon a többi lány, hogy dolgozza ezt fel? Nem véletlen talán, hogy sokan a droghoz fordulnak, vagy az italhoz. Talán inni kellett volna egy pálinkát előtte. Tanakodása közben észre sem vette, hogy a fekete Mazda leparkolt az út szélén, így a sofőr dudával jelezte, itt van már.

Beszállt az autóba. Az autó melege, döbbentette rá, hogy fázott.

- Szia! Hm, igazán csinos- nézett végig elismerően, a lányon.

- Szia! Kösz. - mosolyodott el, majd elhelyezkedett az ülésen, a kabát szétnyílt, keresztbe tett formás combjain feszült a fekete combfix, és hívogatóan virított az élénkpiros harisnyakötő. A középkorú férfi nem tudta megállni, hogy ne érintse meg őket, végigsimította a lány a combját, felfele csúsztatva kezét, majd elérve a gyönyör kapuját megtorpant, és meglepődve nézett a lányra.

- Nincs rajtad bugyi?

Válaszként, csak egy kacér mosoly érkezett. Biztos volt benne, hogy a férfi már ágaskodik, kedvére való volt a gondolat.

- Huh, legszívesebben itt helyben megkefélnélek!- türelmetlenkedett. - Motel vagy lakás?

- Inkább lakás.

Elindultak. A motel gondolatától is hányinger fogta el. Járt ott a héten, szobát foglalni. Az egyetlen motel a kisváros szélén, a benzinkútnál, utazóknak készült. Meg is látszott rajta, kopott festés, foltos kárpitok, és rozsdafoltos zuhanytálca. Elképzelni sem tudta, hogy ott történjen meg.

Rövid volt az út, egyrészt a város is kicsi volt, másrészt a lakás is közel volt. A férfi udvariasan ajtót nyitott, és segítő kezet nyújtott a lánynak a kiszállásnál, majd magához húzta, erősen megmarkolva annak puha fenekét, és odaszorította kőkemény szerszámához.

- Ennyire kívánlak!

Egy laza csípőmozdulattal, odadörgölte magát a férfi altestéhez, ezzel jelezve, készen áll és nem tiltakozik. Felsiettek a lakásba, ami tiszta volt, és a hiányos bútorzat ellenére, rendezett volt. Ágyként egy matrac szolgált, látszott senki nem lakja, más célokra van fenntartva.

A házigazda pezsgőt bontott, és bekapcsolta a zenét. Hősnőnk, gyorsan legurította a pezsgőt, a várakozástól megszomjazott, jól esett a hideg gyöngyöző ital, letette poharát, majd kézen fogta a férfit, és leültette egy székre, ő pedig lágyan ringatni kezdte a csípőjét, a zene ritmusára. Rámászott a férfira, vigyázva arra, hogy ne érjen hozzá, hullámzott az egész teste, néhol elővillantva a simára borotvált dombocskáit. Kiengedte a ruha szoros fogságából kerek melleit, és a férfi arcába nyomta. A kemény mellbimbó végigpásztázott a férfi őszülő halántékától, a borostás arcon át, annak húsos ajkaira, ahol elidőzött, de nem túl sokáig, mert az ajkak bekebelezték, és mohón szívogatni kezdték. Hirtelen felállt, és eltávolodott, a hatás kedvéért, húzni akarta még az időt, de nem járt sikerrel, a férfi vad módjára, felkapta, a matracra dobta, szétfeszítette a combjait, és kiszabadítva kőkemény szerszámát, behatolt a forró nedves alagútba. Teljesen elveszítve fejét, egyre gyorsabban és erősebben lökte, belemélyesztett ujjakkal kapaszkodva a lány formás lábaiba, mígnem vulkánként kitört, és a láva be nem töltötte a gyönyör barlangját, hangos hörgés közepette.

Szép lassan visszatért a vér az ereibe, és zsibbadtan ébredeztek porcikái.

- Jaj, ne haragudj!- mondta zavartan. - Annyira felhúztál!- magyarázkodott.

- Ugyan, már. Imádom, ha ilyen vagy!- nevetett a lány.

- Jó, de elsiettem.

- Én is elélveztem- vigyorgott a lány.

- Tényleg?- kételkedett a férfi.

- Esküszöm! Borzasztó izgató, amikor ennyire bevadul sz.- győzködte.

Lefeküdtek egymás mellé, összebújtak, a lány a férfi mellkasára hajtotta a fejét, és egyik combjával átkarolta annak lábait. Lihegésük alábbhagyott, légzésük szabályos lett.

- Boldog Évfordulót Szerelmem! - nyomott csókot a férfi puha ajkaira.

- Neked is. - nevetett. - Jó ez a gönc, megtartjuk.

A lány is felnevetett.

- Rendben, de jövőre te állsz ki a sarokra benne, és én veszlek fel!- mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

Hangosan nevettek egy ideig, majd elnémultak. Egymásra néztek, és szinte egyszerre mondták ki:- Szeretlek!

Mindenkinek megvan a maga hite, vallásban, eszmében, vagy önmagában. De a hit az kell. Az egy mankó, a mindennapokhoz.

Eszembe jutott dédnagymamám. Végigpörögtek előttem az emlékek és az érzések, amik hozzá fűznek. És rájöttem, ő egy Angyal volt. Mindenféle túlzás nélkül, ha léteznek angyalok, akkor ő az volt.

Már az első emlékeimben is öreg volt, és csúnya. De ezt én nem láttam, csak Őt, teljes egészében, Kicsimamát. Mert, így hívtam. Azt mesélte, én ragasztottam rá, ezt a nevet. A falubéliek Kisnénének hívták, én ezt átköltöttem saját szemszögből, és végül annyira rajta maradt, hogy az egész család Kicsimamának szólította.

Egy kis faluban született, az 1900-as évek legelején. Korán árva lett, az apja az I. világháborúban lett oda, az anyját egy járvány vitte el. Testvére nem volt. Öt évesen, már magára maradt. Anyai nagyanyja magához vette, szánalomból, mert nem szerette. Kitagadta a lányát, amikor az összeállt az egyszerű paraszttal, és gyereket szült neki. Így Rozáliát sem tekintette unokájának, de, hogy Isten színe előtt ne essen szégyenbe, odavette a birtokára. Egy 5 éves kislánnyal nem tudott sokat kezdeni, úgyhogy libapásztor lett belőle. Télen nyáron, ugyanabban a ruhában, szétrongyolt felnőtt cipőben, és a kis vesszővel a kezében, terelgette a libákat. Ahogy cseperedett, úgy változtak a szerepei, tehénpásztor, konyhai kisegítő, mindenes volt.
Végül férjhez ment, egy helyi parasztfiúhoz. Együtt építgették az életüket, 3 lányuk maradt életben, azokat felnevelték. Kicsimama, nem tudta mi az, panasz. Ő kezdettől elfogadta a sorsát, az életét olyannak, amilyen volt. Nem gondolkodott azon, mi lett volna ha, nem hibáztatott senkit. Templomba járt, hálát adott az Istennek, néha kért is, de soha nem magának, csak szeretteinek.

A falun kívül, egy dombon építettek egy kis házat. Ha felértél a dombra, balra fordulva, máris ott voltál. Egy kis fakunyhó, ez volt a nyári konyha, mellette egy baromfiudvar. Balra vitt egy kikövezett ösvény, ami jó árnyékos volt a hatalmas fáktól, és színes, az apró virágoktól, amiket Kicsimama ültetett el a szélén. Pár méter után a tiszta háznál találtad magad. Ez egy két szobás,vályogból épült ház volt. Itt lakott Kicsimama, és ha vendég jött, akkor ő is itt kapott helyet. Egy hatalmas diófa védte a házat, naptól, széltől. A nyári konyha Bubuka alvóhelye volt, és a főzés színtere. Bubuka, a dédnagyapám, rémisztő alak volt, főleg egy magamfajta kislány számára. Görnyedten járkált, vagy inkább csoszogott, földre hajtott fejjel, nem is emlékszem az arcára, talán soha nem is láttam, és mindig morgott valamit magában. Féltem tőle, és kerültem őt. Ő is engem, bár kétlem, hogy a félelem motiválta, inkább arra tippelnék, utálta a gyerekeket, mert hangosak és vidámak. Soha nem tudtam úgy gondolni rá, mint rokonra, ő inkább ellenség volt. Férjnek sem volt irigylésre méltó. Egyszer úgy odavágott, alkoholos mámorában, hogy az akkor még fiatal felesége, nekiesett a kályhának, és úgy beütötte a fejét, hogy örökre lebénult a jobb oldala. Újra tanult járni, és fogni, sántított ugyan, és suta volt a jobb keze, de mozgott. Egyedül az arcán maradt meg tisztán a nyom. A jobb arcfele kifejezéstelen volt, idővel megnyúlt és ráncos is lett. Én már ilyennek ismertem meg. Lányai felnőttek és szétszéledtek, városokba költöztek, ők is gyerekeket szültek. A legidősebb lánynak, három lánya maradt életben, azok közül is a legidősebb nővérnek, az elsőszülöttje, lettem én. Ők ketten, Kicsimama és Bubuka, tovább éldegéltek egymás mellett, a falun kívül a dombon. Tűz és Jég. Bubukát senki sem szerette, nem volt senkije, és nem is volt egy kedves ember soha. Kicsimamát viszont mindenki szerette, önzetlen volt, jókedvű és segítőkész. Akármennyire is forgolódott a nagyanyja a sírjában, egyetlen örökösként, megkapta a földeket, annak halála után, igaz addigra már sokat veszített értékéből, de így is biztos megélhetést jelentett az öreg házaspárnak. Testi fogyatékosságai miatt, elég volt ellátni a ház körüli teendőket, a jószágokat, a férjét, a kertecskéjét, így a földeken napszámosok dolgoztak, akiket mindig vendégül látott ebédidőben, a diófa árnyéka alatt.

Amikor, a szüleim úgy gondolták elég nagy vagyok már, levittek oda nyaranta, és otthagytak Kicsimamánál. Bubukát leszámítva, maga volt a Paradicsom az a hely, egy magamfajta óvódás, álmodozó városi kislánynak. A padlás valóságos kincseket rejtett. Felmásztunk ketten, és átnéztük a ládákat, játék után kutatva, így találtunk porcelán edénykéket, bababútorokat, és egy porcelánbabát, loknis hajjal. Nem is kellett több. A legtöbb időt, a diófa ölelésében töltöttem, ezekkel a játékokkal. Tudniillik a diófa, úgy viselkedett, mint egy szomorú fűzfa, ágai lehajoltak a földig, és egy kör alakú sátrat alkottak, a törzs körül. Varázslatos hely volt az. Én babáztam, Kicsimama borsót fejtett, vagy zöldséget pucolt az ebédhez, és nagyon jól megvoltunk mi ketten. Délben odasereglettek a napszámosok, míg én csendben figyeltem őket, Kicsimama vidáman társalgott velük, én ugyan semmit nem értettem belőle, de biztosan jól mulattak, mert sokat nevettek.

Esténként, begyújtotta a tiszta házban a petróleum lámpát. Nem akármilyen lámpa volt ez, mint egy kínai padlóváza, olyan nagy és díszes. Apró kék virágok díszítették a fehér porcelánt, és hatalmas üvegbúra tartotta fogva a lángot, de engedte szabadjára a fényt, ami beterítette a szobát, és táncra ösztönözte a tárgyak árnyékait. Megmosdottunk a lavórban, letérdeltünk az ágy elé és imádkoztunk, aztán be a dunna alá, és Kicsimama mesélni kezdett. Csodálatosan mesélt. Nem könyvekből, csak úgy, ami jött, és fantáziája határtalan volt, árva kisgyerekekről, akik végül megtalálják a szüleiket, jólelkű emberekről akik segítenek másokon, boldog szegényekről. Mai napig emlékszem némelyikre. A mesékért cserébe, egyetlen dolgot kért. Simogassam a hátát, mert fáj neki. És én simogattam a hátát, ő pedig mondta és mondta, amíg álomba nem szenderültem.

Évekig így ment ez, aztán Bubuka eltávozott a másvilágra. A család aggódni kezdett: nem tud majd tűzifát vágni magának, ellátni az állatokat, magára maradt ott, nem lesz ez így jó. És döntés született, amit aztán közösen elmondtak Kicsimamának. Ez volt az első alkalom, hogy szomorúnak láttam, és nem a meghatottság könnyei folytak végig eltorzult arcán, hanem a bánaté. De beadta a derekát. Eladták a földeket, és a házat, a pénzt szétosztották az örökösök, és innentől Kicsimama vándor lett. Beköltözött a városba, és hol itt, hol ott vendégeskedett. Mi, a dédunokái, versenyeztünk érte. Könnyű volt neki örömet szerezni, elég volt egy zacskó keménycukorka, amit szopogathatott, és osztogathatta a gyerekeknek. És az esték ismét csodásak voltak, én simogattam, ő mesélt. Amikor épp nálunk volt.

Ő viszont unatkozott. Csak elképzelni tudom, mennyire kínozta őt a honvágy, a kis faluja, a dombon álló házával, ahol csend van, ahol sok az ismerős. Gyermekként, ezt nem láttam át. És ő soha nem panaszkodott. Csak mesélt, a faluról, régmúlt emlékekről, érdekes eseményekről és meg nem történt dolgokról. Cserébe én simogattam, vagy felolvastam neki. Aztán kitaláltuk, megtanítom olvasni. Nem volt lehetősége iskolába járni, és itt volt 80 évvel a háta mögött, és az egyetlen szó amit le tudott írni, a saját neve volt. Azt is nyomtatott betűkkel. Úgyhogy délutánonként, betűt tanítottam neki. Gyorsan elsajátította a nyomtatott betűket, és ez neki elég is volt. Lassan és tagoltan, de olvasott. Leginkább Bibliát. Mint egy gyerek annyira örült frissen szerzett tudásának, és amikor hazaértem, büszkén olvasott fel egy-egy igét, amit aznap már sokszor felolvasott hangosan, remegő ujjával követve a betűket a lapon.

Eltartott ez a vándorélet egy-két évig, végül család megegyezett, és Kicsimama elköltözött, a külvárosban élő középső lányához, akinek nem született gyermeke, és már maga is nyugdíjas volt, férjével együtt. Ott látogattuk meg, és ott hallgattuk a meséket onnantól. Még pár év elszaladt, és a középső lány, úgy döntött, visszaköltözik szülőfalujába. Addigra már a legkisebb lánya is visszaköltözött. Kicsimama láthatóan örült a hírnek, visszamehet a faluba, ennyi év után, és két lánya is a közelben lesz.

A találkozások nagyon megritkultak. Az én családom országot váltott, az életünk megváltozott, saját családom lett, és Kicsimamára nagyon sokat gondoltam, és meséltem róla, meséltem a történeteit, de személyesen nem találkoztunk.

Aztán jött egy üzenet. Egy ismerősön keresztül érkezett. Kicsimama azt üzenni, menjek el hozzá, látnia kell az ükunokáit, még mielőtt beköltözik Isten országába. Addig, nem tud elmenni. Szíven ütött az üzenet. Végigbőgtem az éjszakát, utáltam magam, amiért nem vigyáztam rá, amiért nem látogattam, mindig halogattam, mindig volt valami fontosabb. Túl messze volt, túl sok idő lett volna, túl sok a munka és a család, máshova sem utazunk, ha mehetnék, oda mennék. Kifogások.

Másnap összepakoltam, és leszerveztem az utat. És elmentem Kicsimamához, és vittem az egy éves kislányom, és az öt éves nagylányom. Hosszú volt az út, és fárasztó. Eszembe jutott, hogy én is ekkora lehetettem, amikor megismertem. A diófa, a porcelánbabák, a mesék, Bubuka, az ösvény, a hülye kakas, amelyik megcsípte a fejem búbját, a napszámosok, a csillagos éjszakák.

Késő délután értünk oda. Öleltük egymást és sírtunk. Beszélni nem tudtunk. Szörnyen nézett ki, sokat öregedett, fel sem tudott kelni az ágyból, annyira gyenge volt. De ő volt az, Gyenge Rozália, Kicsimama. Megölelte ükunokáit is, akiknek idegen volt, de tűrték, hogy az idős, ráncos furcsa néni ölelje őket, mert érezték, ez nagyon fontos anyunak. Sajnos az ő életükből kimaradt ez a csoda. És miért angyal? Mert egy ember képtelen rá, hogy ennyi fájdalmat, és bánatot, és rosszat, amit az élet kiosztott neki, egyetlen zokszó nélkül eltűrjön, képtelen lenne ennyi szörnyűség után szeretni, még azt is aki bántotta, aki egy életre nyomorékká tette, és képes legyen ilyen megbocsájtásra. Erre csak egy angyal képes.

Négy nappal a hazajövetelem után, jött a hír. Kicsimama már odafent van. Végre odakerült, ahol nincs testi fájdalom, és nincs lelki kín, és léteznie kell a Mennyországnak, azért, mert ő megérdemli, hogy odakerüljön. Ahova való. Az angyalok közé.

Fa Skóciában

Kellemes frissítő szél fújdogált, nem volt túl meleg, inkább tavasziasnak mondható idő, annak ellenére, hogy június már búcsúzni készült. Napsugarak törtek utat maguknak a vastag felhőrétegen át, esőnek nyoma sem volt, és a hőmérséklet is ideális volt a kiránduláshoz. Errefelé ez kifejezetten, jó időnek számított.

Eszébe jutott, hogy három évvel ezelőtt, amikor itt járt, esett. Az a jellegzetes szitáló, napokig tartó skót eső, amitől észrevétlenül szétázik az ember. Akkor haverokkal járt itt. Négyen voltak, férfiak, és beutazták a vidéket, egy bérelt kocsival. Szokásukká vált, évente egyszer egy fiús utat tervezni, megosztották a költségeket, világot láttak, kibeszélték az otthoni dolgokat, kirándultak és hátrahagyták a mókuskereket. Felvágtak egymás előtt, a legújabb szerzeményekkel, üzletkötésekkel, hódításokkal, és feltöltődve tért vissza mindenki a saját életébe.

Álldogált az út szélén, élvezte a szél simogatását borostás arcán, nézegette a hatalmas fát, és a mögötte csendesen elterülő tengert, a kis szigettel, mögötte a part túlsó felével. Semmit sem változott az évek során, mintha csak tegnap járt volna itt, minden ugyanolyan. Mintha itt lassabban telt volna az idő. Három év. Nem tűnik soknak, ha már leélt az ember 46 évet, mégis milyen sokat számít, mennyi minden más lett. Leginkább, ő maga változott. Élte unalmas házas életét, és ideje nagyobb részét az irodában töltötte. Hiányzott valami, de nem sokat foglalkozott a gondolattal, elkényelmesedett ebben a ritmusban, és csak tette a dolgát. Váratlanul érte a vallomás, mintha egy jeges pohár vízzel arcon öntötték volna. A felesége válni akar, mást szeret, és várandós a másik férfitól, új életre vágyik, sok volt a két évtized, amit elpazarolt. A szerelem, már rég elmúlt, ez ő is tudta, de mégsem számított erre. Eleinte dühös volt, és csalódott, ő hitt a család szentségében, a házasságban, és ezt a hitet egyetlen nap alatt összetörték. Utána magában kereste a hibát, túl sokat dolgozott, elhanyagolta a családot. Végül bezárkózott és a munkának élt. És megnyugodott.

Ekkor ismerte meg a lányt. Az apja lehetett volna, de ez nem számított. Mintha egymásnak teremtették volna őket, már első héten befejezték egymás mondatait, ismerték a másik gondolatait. És ő lángolt, úgy, mint soha korábban. Először érezte: él. Felrázta a lány temperamentuma, mint egy vulkán, tombolt, megrengetve őt, a kősziklát, körbeölelve a forró lávával, beterítette örökre. Megmutatta mi a szenvedély, és ő ujjá született. Mindenki észrevette a változást, féltették, a család, a barátok, a kollégák. Nem csodálkozott ezen, ők csak azt láthatták kifordult magából, fogalmuk sem volt mit jelentett ez számára, mit kapott a lánytól, és mennyire boldog. Ahogy a finom kis ujjaival, a tarkóját simogatja, a hosszú izgalmas beszélgetések, a rajongás szerelmes tekintetében, a meleg bizsergés, ami elöntötte, ahányszor hozzáért. Még álmában sem tudott elszakadni tőle, egymáshoz simulva aludtak. Mennyi új érzés, tapasztalat, élmény várt rá a társaságában.

 Néha számolgatott, miért is nem találkoztak korábban, miért kellett ennyit várni rá, de mindig arra jutott, hogy most volt időszerű, így kellett lennie. Idővel a környezete is elfogadta szerelmüket. Azt hitte, soha többé nem nősül meg, mégis pár hónap elteltével megkérte a kezét. És most másfél évvel később, újra itt van, a fánál, mégis mintha más ember állna itt. Egy élő ember. Három év. Milyen sokat számít. Húsz év alatt nem élt annyit, mint az utóbbi két év alatt.

-         Találtam pár érdekes követ!- kiáltotta lelkesen a lány, miközben a dombról lefelé sétálva egyensúlyozott a puha talajon.

Nem mozdult. Érezte, nemsoká átöleli hátulról. Kivárta.

-         Min gondolkodsz?- kérdezte miközben arcát a férfi hátához szorítva, összekulcsolva kezét annak hasán, szorosan odabújt.

-         Találd ki!- felelte a férfi kacéran.

-         Hááát…- fejtette ki, kislányos játékossággal- azt hiszem, éppen azon gondolkodsz, hogy életed legjobb döntése volt, hogy tegnapelőtt elvettél feleségül!- Nevetett.

A férfi széles mosollyal az arcán, megfordult, és szájon csókolta újdonsült feleségét.

Boldog volt. Milyen kevés és egyben, milyen sok idő. Három év.

 Azt mondják, Szent Iván éjszakáján látni lehet Őt. Mindig ugyanott üldögél, a szirt szélén, a világítótornyot bámulva. Sokan úgy vélik, a Férfit várja, aki tengerbe veszett, mások azt gondolják, ő vetette magát a habzó mélységbe, reménytelen szerelem miatt vagy esetleges nem kívánatos terhesség miatt. Többféle történet született már, senki nem tudja, pontosan miért is üldögél ott, de többen is látni vélték már, rendszerint könnyű fehér hálóingben, mely sejteti kecses alakját, szélfutta hosszú hajjal, némelyik elmesélés szerint szőke hajjal, másik szerint ébenfeketével, és mindig Szent Iván éjjelén.

A helyi kocsmában egy korsó sör társaságában, még mindig beszélik az emberek. Szent Iván estéjén összegyűlnek, mint egy faluünnepen, és miközben éhségüket és szomjukat oltják, felidézik a Róla szóló történeteket.

Bár javában leszállt az éj, csodálatos látvány tárult elém. A hold fényesen világított, mint egy lámpás, a tenger megsokszorozta fényét, és lehetséges, hogy a torony körbeforgó reflektorra is rásegített. Leültem a szirt szélére. Nem is volt annyira félelmetes, mint gondoltam, a tériszonyom sem jelentkezett. Ránéztem a mobilomra. Már csak pár perc és éjfél, Ő meg sehol. A szívem zakatolt, mintha vizsga előtt állnék. Ezt nevetségesnek tartottam, hiszen az egész csak legenda, ugyan mennyi esély van rá, hogy megjelenik. Csend volt, sehol egy hangoskodó sirály, csak a tenger moraja, a sziklákhoz csapódó hullámok és a szél búgása volt velem. Csodálkoztam is ezen, nyílván a helyiek, jól tudják, csak legenda, hisz senki nem jött ide, rajtam kívül. Csak én, a kíváncsi Utazó, voltam annyira naiv, hogy kisétáltam ide. De nem bánom, jó itt, kellenek az ilyen pillanatok. Valaki skótdudázott valahol a távolban. A szél néha elcsent pár ritmust, de egész jól felismerhető volt a dallam így is.

Ekkor láttam meg Őt. Mellettem ült. Fehér hálóingben, csapzott szőke hajjal, amibe belekapaszkodott a szél. Nem akartam hinni a szememnek, úgy gondoltam a képzeletem játszik velem, vagy valaki át akar verni. Látva a meglepetést az arcomon, felkacagott, aztán tovább nézte a tengert, csillogó kék szemeivel és vékony mosollyal az ajkán. Mezítláb volt, és felváltva lógatta a lábait, mint egy gyerek. Bár fiatal volt, fiatalabb nálam, nem volt már kislány. Hirtelen úgy éreztem, minden rendben, minden a helyén van. Nyugalom lett úrrá rajtam, és olyan önfeledtséget éreztem, mint kiskoromban. Elmosolyodtam, majd csatlakoztam Hozzá, most már ketten ültünk a szirten, lábunkat lógatva a mélybe. Összenéztünk, és egymásra mosolyogtunk. Mint a régi barátok, a nagy titkok tudói.

És akkor egyszerűen tudtam. Nem igazak a legendák, a tragédiák, nem kísérteni jár ide, vagy gyászolni, nem a szerelmét várja. Egyszerűen jó itt. A szirten.