Mindenkinek megvan a maga hite, vallásban, eszmében, vagy önmagában. De a hit az kell. Az egy mankó, a mindennapokhoz.

Eszembe jutott dédnagymamám. Végigpörögtek előttem az emlékek és az érzések, amik hozzá fűznek. És rájöttem, ő egy Angyal volt. Mindenféle túlzás nélkül, ha léteznek angyalok, akkor ő az volt.

Már az első emlékeimben is öreg volt, és csúnya. De ezt én nem láttam, csak Őt, teljes egészében, Kicsimamát. Mert, így hívtam. Azt mesélte, én ragasztottam rá, ezt a nevet. A falubéliek Kisnénének hívták, én ezt átköltöttem saját szemszögből, és végül annyira rajta maradt, hogy az egész család Kicsimamának szólította.

Egy kis faluban született, az 1900-as évek legelején. Korán árva lett, az apja az I. világháborúban lett oda, az anyját egy járvány vitte el. Testvére nem volt. Öt évesen, már magára maradt. Anyai nagyanyja magához vette, szánalomból, mert nem szerette. Kitagadta a lányát, amikor az összeállt az egyszerű paraszttal, és gyereket szült neki. Így Rozáliát sem tekintette unokájának, de, hogy Isten színe előtt ne essen szégyenbe, odavette a birtokára. Egy 5 éves kislánnyal nem tudott sokat kezdeni, úgyhogy libapásztor lett belőle. Télen nyáron, ugyanabban a ruhában, szétrongyolt felnőtt cipőben, és a kis vesszővel a kezében, terelgette a libákat. Ahogy cseperedett, úgy változtak a szerepei, tehénpásztor, konyhai kisegítő, mindenes volt.
Végül férjhez ment, egy helyi parasztfiúhoz. Együtt építgették az életüket, 3 lányuk maradt életben, azokat felnevelték. Kicsimama, nem tudta mi az, panasz. Ő kezdettől elfogadta a sorsát, az életét olyannak, amilyen volt. Nem gondolkodott azon, mi lett volna ha, nem hibáztatott senkit. Templomba járt, hálát adott az Istennek, néha kért is, de soha nem magának, csak szeretteinek.

A falun kívül, egy dombon építettek egy kis házat. Ha felértél a dombra, balra fordulva, máris ott voltál. Egy kis fakunyhó, ez volt a nyári konyha, mellette egy baromfiudvar. Balra vitt egy kikövezett ösvény, ami jó árnyékos volt a hatalmas fáktól, és színes, az apró virágoktól, amiket Kicsimama ültetett el a szélén. Pár méter után a tiszta háznál találtad magad. Ez egy két szobás,vályogból épült ház volt. Itt lakott Kicsimama, és ha vendég jött, akkor ő is itt kapott helyet. Egy hatalmas diófa védte a házat, naptól, széltől. A nyári konyha Bubuka alvóhelye volt, és a főzés színtere. Bubuka, a dédnagyapám, rémisztő alak volt, főleg egy magamfajta kislány számára. Görnyedten járkált, vagy inkább csoszogott, földre hajtott fejjel, nem is emlékszem az arcára, talán soha nem is láttam, és mindig morgott valamit magában. Féltem tőle, és kerültem őt. Ő is engem, bár kétlem, hogy a félelem motiválta, inkább arra tippelnék, utálta a gyerekeket, mert hangosak és vidámak. Soha nem tudtam úgy gondolni rá, mint rokonra, ő inkább ellenség volt. Férjnek sem volt irigylésre méltó. Egyszer úgy odavágott, alkoholos mámorában, hogy az akkor még fiatal felesége, nekiesett a kályhának, és úgy beütötte a fejét, hogy örökre lebénult a jobb oldala. Újra tanult járni, és fogni, sántított ugyan, és suta volt a jobb keze, de mozgott. Egyedül az arcán maradt meg tisztán a nyom. A jobb arcfele kifejezéstelen volt, idővel megnyúlt és ráncos is lett. Én már ilyennek ismertem meg. Lányai felnőttek és szétszéledtek, városokba költöztek, ők is gyerekeket szültek. A legidősebb lánynak, három lánya maradt életben, azok közül is a legidősebb nővérnek, az elsőszülöttje, lettem én. Ők ketten, Kicsimama és Bubuka, tovább éldegéltek egymás mellett, a falun kívül a dombon. Tűz és Jég. Bubukát senki sem szerette, nem volt senkije, és nem is volt egy kedves ember soha. Kicsimamát viszont mindenki szerette, önzetlen volt, jókedvű és segítőkész. Akármennyire is forgolódott a nagyanyja a sírjában, egyetlen örökösként, megkapta a földeket, annak halála után, igaz addigra már sokat veszített értékéből, de így is biztos megélhetést jelentett az öreg házaspárnak. Testi fogyatékosságai miatt, elég volt ellátni a ház körüli teendőket, a jószágokat, a férjét, a kertecskéjét, így a földeken napszámosok dolgoztak, akiket mindig vendégül látott ebédidőben, a diófa árnyéka alatt.

Amikor, a szüleim úgy gondolták elég nagy vagyok már, levittek oda nyaranta, és otthagytak Kicsimamánál. Bubukát leszámítva, maga volt a Paradicsom az a hely, egy magamfajta óvódás, álmodozó városi kislánynak. A padlás valóságos kincseket rejtett. Felmásztunk ketten, és átnéztük a ládákat, játék után kutatva, így találtunk porcelán edénykéket, bababútorokat, és egy porcelánbabát, loknis hajjal. Nem is kellett több. A legtöbb időt, a diófa ölelésében töltöttem, ezekkel a játékokkal. Tudniillik a diófa, úgy viselkedett, mint egy szomorú fűzfa, ágai lehajoltak a földig, és egy kör alakú sátrat alkottak, a törzs körül. Varázslatos hely volt az. Én babáztam, Kicsimama borsót fejtett, vagy zöldséget pucolt az ebédhez, és nagyon jól megvoltunk mi ketten. Délben odasereglettek a napszámosok, míg én csendben figyeltem őket, Kicsimama vidáman társalgott velük, én ugyan semmit nem értettem belőle, de biztosan jól mulattak, mert sokat nevettek.

Esténként, begyújtotta a tiszta házban a petróleum lámpát. Nem akármilyen lámpa volt ez, mint egy kínai padlóváza, olyan nagy és díszes. Apró kék virágok díszítették a fehér porcelánt, és hatalmas üvegbúra tartotta fogva a lángot, de engedte szabadjára a fényt, ami beterítette a szobát, és táncra ösztönözte a tárgyak árnyékait. Megmosdottunk a lavórban, letérdeltünk az ágy elé és imádkoztunk, aztán be a dunna alá, és Kicsimama mesélni kezdett. Csodálatosan mesélt. Nem könyvekből, csak úgy, ami jött, és fantáziája határtalan volt, árva kisgyerekekről, akik végül megtalálják a szüleiket, jólelkű emberekről akik segítenek másokon, boldog szegényekről. Mai napig emlékszem némelyikre. A mesékért cserébe, egyetlen dolgot kért. Simogassam a hátát, mert fáj neki. És én simogattam a hátát, ő pedig mondta és mondta, amíg álomba nem szenderültem.

Évekig így ment ez, aztán Bubuka eltávozott a másvilágra. A család aggódni kezdett: nem tud majd tűzifát vágni magának, ellátni az állatokat, magára maradt ott, nem lesz ez így jó. És döntés született, amit aztán közösen elmondtak Kicsimamának. Ez volt az első alkalom, hogy szomorúnak láttam, és nem a meghatottság könnyei folytak végig eltorzult arcán, hanem a bánaté. De beadta a derekát. Eladták a földeket, és a házat, a pénzt szétosztották az örökösök, és innentől Kicsimama vándor lett. Beköltözött a városba, és hol itt, hol ott vendégeskedett. Mi, a dédunokái, versenyeztünk érte. Könnyű volt neki örömet szerezni, elég volt egy zacskó keménycukorka, amit szopogathatott, és osztogathatta a gyerekeknek. És az esték ismét csodásak voltak, én simogattam, ő mesélt. Amikor épp nálunk volt.

Ő viszont unatkozott. Csak elképzelni tudom, mennyire kínozta őt a honvágy, a kis faluja, a dombon álló házával, ahol csend van, ahol sok az ismerős. Gyermekként, ezt nem láttam át. És ő soha nem panaszkodott. Csak mesélt, a faluról, régmúlt emlékekről, érdekes eseményekről és meg nem történt dolgokról. Cserébe én simogattam, vagy felolvastam neki. Aztán kitaláltuk, megtanítom olvasni. Nem volt lehetősége iskolába járni, és itt volt 80 évvel a háta mögött, és az egyetlen szó amit le tudott írni, a saját neve volt. Azt is nyomtatott betűkkel. Úgyhogy délutánonként, betűt tanítottam neki. Gyorsan elsajátította a nyomtatott betűket, és ez neki elég is volt. Lassan és tagoltan, de olvasott. Leginkább Bibliát. Mint egy gyerek annyira örült frissen szerzett tudásának, és amikor hazaértem, büszkén olvasott fel egy-egy igét, amit aznap már sokszor felolvasott hangosan, remegő ujjával követve a betűket a lapon.

Eltartott ez a vándorélet egy-két évig, végül család megegyezett, és Kicsimama elköltözött, a külvárosban élő középső lányához, akinek nem született gyermeke, és már maga is nyugdíjas volt, férjével együtt. Ott látogattuk meg, és ott hallgattuk a meséket onnantól. Még pár év elszaladt, és a középső lány, úgy döntött, visszaköltözik szülőfalujába. Addigra már a legkisebb lánya is visszaköltözött. Kicsimama láthatóan örült a hírnek, visszamehet a faluba, ennyi év után, és két lánya is a közelben lesz.

A találkozások nagyon megritkultak. Az én családom országot váltott, az életünk megváltozott, saját családom lett, és Kicsimamára nagyon sokat gondoltam, és meséltem róla, meséltem a történeteit, de személyesen nem találkoztunk.

Aztán jött egy üzenet. Egy ismerősön keresztül érkezett. Kicsimama azt üzenni, menjek el hozzá, látnia kell az ükunokáit, még mielőtt beköltözik Isten országába. Addig, nem tud elmenni. Szíven ütött az üzenet. Végigbőgtem az éjszakát, utáltam magam, amiért nem vigyáztam rá, amiért nem látogattam, mindig halogattam, mindig volt valami fontosabb. Túl messze volt, túl sok idő lett volna, túl sok a munka és a család, máshova sem utazunk, ha mehetnék, oda mennék. Kifogások.

Másnap összepakoltam, és leszerveztem az utat. És elmentem Kicsimamához, és vittem az egy éves kislányom, és az öt éves nagylányom. Hosszú volt az út, és fárasztó. Eszembe jutott, hogy én is ekkora lehetettem, amikor megismertem. A diófa, a porcelánbabák, a mesék, Bubuka, az ösvény, a hülye kakas, amelyik megcsípte a fejem búbját, a napszámosok, a csillagos éjszakák.

Késő délután értünk oda. Öleltük egymást és sírtunk. Beszélni nem tudtunk. Szörnyen nézett ki, sokat öregedett, fel sem tudott kelni az ágyból, annyira gyenge volt. De ő volt az, Gyenge Rozália, Kicsimama. Megölelte ükunokáit is, akiknek idegen volt, de tűrték, hogy az idős, ráncos furcsa néni ölelje őket, mert érezték, ez nagyon fontos anyunak. Sajnos az ő életükből kimaradt ez a csoda. És miért angyal? Mert egy ember képtelen rá, hogy ennyi fájdalmat, és bánatot, és rosszat, amit az élet kiosztott neki, egyetlen zokszó nélkül eltűrjön, képtelen lenne ennyi szörnyűség után szeretni, még azt is aki bántotta, aki egy életre nyomorékká tette, és képes legyen ilyen megbocsájtásra. Erre csak egy angyal képes.

Négy nappal a hazajövetelem után, jött a hír. Kicsimama már odafent van. Végre odakerült, ahol nincs testi fájdalom, és nincs lelki kín, és léteznie kell a Mennyországnak, azért, mert ő megérdemli, hogy odakerüljön. Ahova való. Az angyalok közé.