Mesélő képek

 Azt mondják, Szent Iván éjszakáján látni lehet Őt. Mindig ugyanott üldögél, a szirt szélén, a világítótornyot bámulva. Sokan úgy vélik, a Férfit várja, aki tengerbe veszett, mások azt gondolják, ő vetette magát a habzó mélységbe, reménytelen szerelem miatt vagy esetleges nem kívánatos terhesség miatt. Többféle történet született már, senki nem tudja, pontosan miért is üldögél ott, de többen is látni vélték már, rendszerint könnyű fehér hálóingben, mely sejteti kecses alakját, szélfutta hosszú hajjal, némelyik elmesélés szerint szőke hajjal, másik szerint ébenfeketével, és mindig Szent Iván éjjelén.

A helyi kocsmában egy korsó sör társaságában, még mindig beszélik az emberek. Szent Iván estéjén összegyűlnek, mint egy faluünnepen, és miközben éhségüket és szomjukat oltják, felidézik a Róla szóló történeteket.

Bár javában leszállt az éj, csodálatos látvány tárult elém. A hold fényesen világított, mint egy lámpás, a tenger megsokszorozta fényét, és lehetséges, hogy a torony körbeforgó reflektorra is rásegített. Leültem a szirt szélére. Nem is volt annyira félelmetes, mint gondoltam, a tériszonyom sem jelentkezett. Ránéztem a mobilomra. Már csak pár perc és éjfél, Ő meg sehol. A szívem zakatolt, mintha vizsga előtt állnék. Ezt nevetségesnek tartottam, hiszen az egész csak legenda, ugyan mennyi esély van rá, hogy megjelenik. Csend volt, sehol egy hangoskodó sirály, csak a tenger moraja, a sziklákhoz csapódó hullámok és a szél búgása volt velem. Csodálkoztam is ezen, nyílván a helyiek, jól tudják, csak legenda, hisz senki nem jött ide, rajtam kívül. Csak én, a kíváncsi Utazó, voltam annyira naiv, hogy kisétáltam ide. De nem bánom, jó itt, kellenek az ilyen pillanatok. Valaki skótdudázott valahol a távolban. A szél néha elcsent pár ritmust, de egész jól felismerhető volt a dallam így is.

Ekkor láttam meg Őt. Mellettem ült. Fehér hálóingben, csapzott szőke hajjal, amibe belekapaszkodott a szél. Nem akartam hinni a szememnek, úgy gondoltam a képzeletem játszik velem, vagy valaki át akar verni. Látva a meglepetést az arcomon, felkacagott, aztán tovább nézte a tengert, csillogó kék szemeivel és vékony mosollyal az ajkán. Mezítláb volt, és felváltva lógatta a lábait, mint egy gyerek. Bár fiatal volt, fiatalabb nálam, nem volt már kislány. Hirtelen úgy éreztem, minden rendben, minden a helyén van. Nyugalom lett úrrá rajtam, és olyan önfeledtséget éreztem, mint kiskoromban. Elmosolyodtam, majd csatlakoztam Hozzá, most már ketten ültünk a szirten, lábunkat lógatva a mélybe. Összenéztünk, és egymásra mosolyogtunk. Mint a régi barátok, a nagy titkok tudói.

És akkor egyszerűen tudtam. Nem igazak a legendák, a tragédiák, nem kísérteni jár ide, vagy gyászolni, nem a szerelmét várja. Egyszerűen jó itt. A szirten.